Mivel Sárvárról még nem írtam meg az élménybeszámolómat, az UB-val pedig nem szeretnék úgy járni, hogy mire nekiállok, elfelejtek részleteket, és amúgy is igencsak összehasonlításra érdemes a két esemény, most kivételesen egyben írok róluk.

Sárvár

2017.04.22.-én rendezték az idei Pék Imre Emlékversenyt Sárváron, a vár körüli 1 km és 30 méteres körben. A 12 órás számra neveztem, az volt a célom, hogy ennyi idő alatt legalább 100km-t fussak.

Nagyon-nagyon vártam ezt a versenyt, az elsők között neveztem, ezt tűztem ki az idei célversenyemnek is, de annál is többre tartottam magamban, mondhatni a belátható futóéletem legfontosabb mérföldkövének. Úgy voltam vele, hogy visszaigazolást akarok kapni, jól gondolom-e, hogy én ultrafutó vagyok, vagy legalábbis egyszer leszek, hogy én képes lehetek megfelelő felkészüléssel 12 óra/100km-nél jóval többre is!

Minden apró részletre kiterjedően akartam felkészülni arra a napra, biztosra akartam menni, túlságosan és fölöslegesen alaposan is, egy óriási kosárnyi „A”, „B” és „C” tervhez való frissítést vittem, a legkülönfélébb ruhákat, krémeket, naptejet, sálat-sapkát és még számtalan kiegészítőt, iram, pulzus és tempótervet. :)

A párom elkísért, a kőr mellett parkolóból frissített.

A rajt pillanata annyira megható volt, annyira boldog voltam, hogy ott lehetek, hogy már pár könnycsepp is ott volt a szememben. Fantasztikus és felemelő érzés volt a futás szentélyében lenni ennyi csodálatraméltó, tényleg ultrafutó között!

A korom miatt, vagy nem tudom, miért, de nekem legalább 4 kilométer bemelegítésre van szükségem. Ha ezalatt nem vigyázok a pulzusra, akkor később már nem tudom visszahozni. Sikerült rá szépen figyelnem, már azt hittem, hogy minden rendben van, de egyszer csak hallom, hogy a nevem kiabálják a hangosbemondón. Odahívtak a rajtzónához és megkérdezték, hogy hol van a csippem!? Kiderült, hogy én rossz helyre tettem, a csuklómra, holott a bokámra kellett volna tépőzárazni, így nem mért addig semmit. Amatőr. Kérdezték, hogy hány kört futottam, amire hirtelen rávágtam, hogy ötöt, de aztán az órámat nyomkodva később rájöttem, hogy az bizony hat volt. Buktam a hivatalos listán egy kört. Próbáltam magam nem idegesíteni ezen, többet ártottam volna magamnak, mint amit így is vesztettem, és sikerült is meggyőznöm magam, elengedtem azt az egy kört.

Így aztán vidáman teltek 50-ig az órák. Nem éreztem fáradtságot, időben is jobban álltam a tervezettnél, pedig az eredeti haditervhez képest, hogy a frissítést csak a kezembe kapom és meg sem állok, úgy iszom/eszem meg, minden körben megálltam. Ölelés, puszi, mosoly, kis tánc. :) Ezzel szinte miden körben vesztettem 5-10 másodpercet. De még így is jól álltam az idővel, ezért kicsit visszafogtam a tempót, biztosra akartam menni.

Úgy 70 körül már a pulzusom is kezdett csökkenni, figyelnem sem kellett rá, eljött az a pillanat, amikor már csak futni kell. Csodás érzés volt! A vége felé, talán 80-85 körül éreztem kicsit, hogy azért ha ennél gyorsabban szeretnék haladni, ahhoz már össze kéne kapnom magam, de látszott, hogy meglesz a célom, a 100 km, sőt több is, ezért nem küszködtem, csak vigyorogtam. Biztos gondolták, akik láttak, hogy nem lehetek komplett.

És végül sikerült is, nem volt szükség „B” tervre, kosárnyi tartalékra, probléma megoldásra, nem volt holtpont, küzdés, csak kitörő öröm!

Igy vált valóra az álmom, 100 kilós pocakosból 100 km-es „futó” lett belőlem. És milyen könnyen ment!

Azért tanulságokkal szolgált Sárvár, a végére, vagy inkább másnapra látszott, hogy túl sok vizet ittam. Már közben is gyanúsan sokat kellett megállnom pisilni, egy-másfél óránként. Estére pedig picit bedagadt a bal bokám.

A frissítési tervem ez volt:

6-tól 12 km-enként 21g-os Hammer zselé (30-tól minden harmadik zselé koffeines) 2,5dl vízzel. Köztük kilóméterenként 1 dl 70g/L szénhidrátosra kevert ISO.

Úgy 50-ig szigorúan tartottam is, de onnan próbáltam kicsit csökkenteni a vizet. Illetve volt, hogy ISO helyett 2 dl fele víz fele redbull-t kértem.

A pulzus/tempóra a terv óvatos könnyű kezdés volt, az első órában 145 alatti pulzussal majd a 2. órától max 150p. Az 5.-6. óra után sem akartunk 140 alattit. Mindezt úgy, hogy az első 50 legalább 6:45-ös átlagtempóval legyen meg, mivel nem lehetett előre tudni, valójában mennyivel fog visszaesni a tempóm a második felére. Volt igazán szakértő, aki azt mondta, hogy szerinte 20%-al is.

Ehhez képest az óvatos kezdést követően tudtam hozni 140-es pulzuson is a 6:20-6:40 közötti km-eket, ezért nem is erőltettem feljebb, 140 körül maradtam, gondoltam több tartalékom marad a végére. 70 körül elkezdett lejjebb esni a pulzusom, de olyan tempó tartozott hozzá, hogy messze nem rontotta az átlag tempót a 100km/12 órához szükséges 7:12 közelébe. Teljesen jónak láttam így.

Ami viszont igazán meglepő volt nekem, hogy a futást követő napok szinte nehezebbek voltak, mint a futás. Az immunrendszerem egy pillanat alatt legatyásodott, egyből elkaptam egy vírust, az első két éjszaka rettenetesen aludtam, jelezgetett a bokám és picit leharcolt voltam. Erre nem számítottam :)

Szóval Sárvár egy életre szóló élmény volt, hasznos tapasztalásokkal. A hivatalos eredményem 101,093 km 12 óra alatt.

Ultrabalaton

Sárvár után kereken négy héttel rendezték idén az UB-t. Egyrészt túl közel is volt még nekem az előző 12 órásomhoz, másrészt bevallottan fel sem voltam, vagyok még készülve egy ekkora távra.

Ezt tudtam előtte is, de az elsők között neveztem, még Sárvár előtt, mert én nem hiszek abban, hogy csak akkor szabad elindulni egy versenyen, ha ott „versenyben tudsz lenni magaddal, a távval, másokkal”. Pontosabban ezt én nem is értem, mit akar jelenteni. Nem vagyunk egyformák, egy szintidőhöz közeli befutó is lehet hatalmas élmény, lehet inspiráló, nem feltétlen éli mindenki meg kudarcként. Én legalábbis nem minden feladásom éltem eddig kudarcként meg.

Emellett szeretem megismerni a körülményeket, a kihívásokat, hogy tudjam, valójában mire is készülök. Gondoltam benevezek és megyek, amíg tudok.

Aztán Sárváron történtek után nekem teljesen reálisnak tűnt, hogy ha a 100 km ennyire könnyű volt, akkor még ha az UB szintes is, egy lassabb tempóval könnyedén meglehet a 150, ami után már csak egy 50-est kell összeszorított fogakkal, vasakarattal megcsinálni, majd a végén 20 kilit sétálni. Igy is indultam neki.

Ide is megvolt a nem szentírás, de vonalvezető haditerv a tempóra/pulzusra: Az első 50-re 7,20-as laza, emelkedőkön sétálos 6 óra, majd a már meleg időben zajló következő 50-re 8,43-as átlagtempós, 8 órás idő. A harmadik 50-re gondoltam már hűvösebb lesz, ott begyorsulhatok 7,49-re :) és akkor a negyedik 50-re elég a 9,24-es átlagtempó. Igy a végére maradt volna 4 órám egy 20 km-es sétára.

Kellenek a tervek! :) Azért ehhez hozzátartozik, hogy az edzőm, akinek mindig igaza van (sajnos), teljesen elfogadható érveket hozott fel nekem a verseny előtt, mégpedig, hogy a fejlődésem annak köszönhető, hogy nem voltam beteg, sérült, folyamatosan tudtam edzeni, a megfelelő dózist kaptam. Ha most kiütöm magam az UB-n, lehet, hogy hónapokra is kiesek, ha lesérülök. Nem biztos, hogy megéri, hisz az idei célversenyem Sárvár volt, amitől meg is kaptam amire vágytam. Értelmesebb okosan addig menni, amíg nem érzek semmi veszélyeset. Azért ez ott motoszkált a fejemben.

Nem akarom lelőni a „poént”, de végül nem ezért álltam meg. Azért valószínű, hogy ha eljött volna ez a pont, akkor hallgatok rá.

A frissítésen igazítottam, azért is, hogy a kisérőm ne zavarodjon bele és azért is, mert legutóbb sok volt a víz. Ez most sokkal jobban be is jött: Minden 10. km-nél 21g szénhidrátos zselé 2,5 dl vízzel, közben pedig 4-5 dl 70 g/L-esre kevert ISO. Ezzel megvan 10 km-enként a 6-7 dl víz és 55g szénhidrát. Nagyon nem is kellett tőle eltérni.

A sótablettáktól én rosszul leszek, ezért a sópótlásra sós paradicsom, ropi és tuc-tuc volt a terv és a tény.

Sárváron a versenycipőmben voltam, amiben sokkal jobban szeretek futni, de az nem tartja annyira a pronáló bokám, mint a GT-1000. Küzdöttem a gondolattal, de végül a józanész döntött ebben is, akkor is a GT-1000-et választottam, ha abban ugyan annál a pulzusnál fél perccel is lassabb a tempóm, mert a hosszabb távon biztosabb, ha nincs annyira megterhelve a lábam.

És akkor végre az UB.

Pénteken délután már ott tudtam lenni, volt pár órám aludni délután. Este is korán lefeküdtem. Ennek ellenére a hajnali fél négyes felkelés nekem a kínok kínja. Büszke vagyok magamra, hogy meg tudtam tenni és fél ötkor már ott álltam a rajtzónában. Erre.

A rajtnál éreztem, hogy húbameg hol vagyok!? Én? Ez biztos? Biztos, hogy én már idejöhetek? Olyan arcokat láttam közelről, akiket addig csak a tv-ben :) De tényleg. Azonban olyan mint Sárváron mégsem volt. Nulla könny, nulla meghatódottság. Még fel sem ébredtem. A rajtfotón is látszik, hogy még alszom. (150-es rajtszám)

Valahogy nem éreztem a csí-t, nem volt bennem, hogy na, ezt most aztán megcsinálom! Nem volt előttem a befutószalag a nevemmel.

Az első kilóméterek, sőt az első 20 egész bizakodásra adhatott volna okot, magamhoz képes szuper alacsony pulzussal, minimális energiaégetéssel, hihetetlen takarékosan haladtam. Még a 140-et sem közelítette meg a pulzusom. Nálam ez most még a szuper kategória. A nagyobb emelkedőket sétáltam, de 7-es tempóval tudtam haladni.

A márciusban is futott Füred-Siófok útvonal már ismerős volt, még ha ellenkező irányba is kellett menni. Ezt szeretem, jó ismerős útvonalon haladni.

A frissítést csináltam terv szerint, semmi gond nem volt. Mivel nem akartam, hogy a kísérőim olyan korán kelljenek, mint én, vittem az első 50-re 2,5 L ISO-t, zseléket. 50-ig mégsem kellett várnom, mert hamarabb felkeltek, utolértek. Már 25-től volt bringás kísérőm, aki rendszeresen rám szólt, hogy túl gyorsan megyek és ha véletlen futottam az emelkedőn, akkor rám is ripakodott :) Hát igen, ő azzal tervezett, hogy végigmegyek.

Én viszont már 42 előtt tudtam, hogy ez ma nem lesz 220. Sokáig ezt magamban tartottam, mert tudom, hogy ilyesmit nem szabad kimondani. Menet közben soha nem szabad olyat mondani, hogy szarul vagyok, fáradt vagyok, meg akarok állni, mert az hatványozottan oda is vezet. Igazából gondolni sem szabad ilyet. Igy viszont nem tudtam megmagyarázni, hogy „drága, nyugodtan futhatok felfelé is, mert ez ma nem lesz 220, csak a fele, haladhatnánk gyorsabban is :).”

Négyen kísértek el, az volt a híre az UB-nak, hogy egy nagy buli. Emiatt is, és szerettek volna látni, ahogy befutok a végén. Maximális köszönet érte nekik! Szívem szerint már a maratoni táv után beültem volna sörözni a Füredi korzón, de ha már négyen is eljöttek értem, velem, akkor ennyivel „csak nem szúrhatom ki a szemüket” :) - gondoltam, úgyhogy belőttem a 110-et. A fele már valami. Maratonból is van fél, az is valami! Hülye érvek, sántít is, de hirtelen elfogadtam. A 110-nél több meg már soknak tűnt, mert akkor meg másnap bánkódnék rajta. Hisz 150-től már csak egy „pici” lett volna, mérges lennék magamra később, hogy azt a picit már miért nem csináltam meg.

Szóval fejben dől el? :) Na jó, ez sem teljesen igaz, de…

Szóval haladtunk. Nem mellékesen irgalmatlan szélben. Az bizony reggel öttől este 10-ig folyamatosan lökdösött, ahol én voltam, ott biztosan. Próbáltunk nem tudomást venni róla a kísérőmmel. (Maximális respect neki! Bringás kísérőnek nehezebb lenni az UB-n, mint lefutni!)

Úgy kétóránként a másik két kísérőmmel is találkoztam, olyankor rövidebb-hosszabb időre meg is álltam. Emiatt az amúgy nagyjából 7-es tempóju „futásomból”, ami a séták miatt 7:42-es mozgástempóra jött ki, 8:45-ös átlagtempó lett.

Különösebb esemény nélkül haladtunk. Talán azt érdemes megemlíteni, hogy csalóka a szeles, de napos idő, mert az ember észre sem veszi, hogy mennyire felmelegednek az izmai. Eredetileg terveztük, hogy a kísérők majd szereznek jeget és hűtöm magam, de a szél miatt ez nem tűnt szükségesnek, amíg egyszer csak le nem öntöttem magam hideg kútvízzel. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire fel vagyok forrósodva! Na onnantól szigorúan vizeztem magam és jegeltem a farizmaimat, amik nem szoktak ilyen szintekhez.

Közelítettem a 90-et. Valahol ott árulhattam el a többieknek, hogy ma a 114 km-es állomás, Balatongyörök lesz a vége. Azt hittem, hogy jobban meg fogja viselni őket, de hihetetlen módon a felét is elismerésre méltónak tartották és örültek, hogy még az eső előtt elhúzunk :) Megnyugodtam.

Nem foghatom a szélre, de a körülményekhez képest ezt a 114-et is jónak gondolom elsőre, ilyen rövid futómúlttal. Összeségében jóélmény volt. És mindenképp nagyon hasznos! Adott jónéhány tapasztalatot és tanulságot.

Tanulságok:

Nem szabad ennyit agyalni, mint én. Verseny közben sokkal önzőbbnek kell lenni sajnos, csak magával szabad foglalkoznia a futóalanynak. Van azzal ép elég teendő. Le kell szoknom erről, hogy a kísérőim miatt aggódom.

Frissiben tudtam beszélni az edzőmmel, aki zseniális edző. - Ezúton is köszönöm neki, hogy ennyire figyel rám, gondolkozik helyettem is, objektív, következetes, megmondja, hogy szerinte mi a jó, de diplomatikus és hagyja, hogy én döntsek.- Arra jutottunk, hogy mentálisan is fel kell nőni a feladathoz. Fizikailag talán végig tudtam volna csinálni, sőt, így három nappal a futás után, az alapján, ahogy most érzem magam; ami sokkal jobb, mint Sárvárt követően; szinte biztos vagyok benne, hogy nem az izomzat, izület lett volna az akadály. Szóval meg tudtam volna csinálni. Még ha fölöslegesen is romboltam volna magam. De fejben még nem tartok ott a szalagnál, amin a nevem van.

Nem baj. Most kezdtem. Lelkes vagyok, már türelmes is. Beleteszem az éveket, amit egyszerűen nem lehet elkerülni. Ki kell alakulnia a szervezetemben a megfelelő érhálózatnak, rá kell állnia az anyagcserémnek, stb. Nem ártana gyorsulnom sem, még ha nem is lehetnek dobogós céljaim. Szóval fejlődnöm kell még. Fogok! Sokat!

Futni kell és akkor jönni fognak még további sikerélmények ebben a szuper dologban!

Hajrá Nektek is!!